Illyés Károly Gyula

 

Illyés Károly Gyula névvel tiszteltek meg, a múlt század derekán születtem. A lepusztult óbudai téglagyárak és az akkor még festői budai hegyek körzetében cseperedtem fel. A közeli vitorlázóreptér úgy vonzott, mint mágnes a vasat.

Minden szabad és gyakran nem szabad percemet ott töltöttem. Tologattam a Góbékat hangárba be, hangárból ki, szorgalmasan tisztogattam azokat az értékes műtárgyakat. Néhány év elteltével a reptér leltárgyi tárgyát képeztem. 15 évesen már repültem, oktatóim szerint a Teremtő megáldott azzal a képességgel, ami nélkülözhetetlen az aviatikában. Minden amellett szólt, hogy érettségi után a Malév snájdig egyenruhájában szolgálom a jó ügyet. Oktatóim, a vezetőség teljes mellszélességgel támogatták ebbéli igyekezetemet.

A Malév illetékes osztályának vezetője is roppant kedves volt tisztelgő látogatásaim során. Előzékenyen megmutatta hol lelem a kijáratot.

 

Már akkor is önérzetes legény voltam. Ha kicseszel, én is kicseszek! – gondoltam rendkívül eredetien. Hagyom a fenébe a repülést, jelentkezem tengerésznek, hadd törje a frász azt a vastagnyakú szem. oszt. vezetőt annál a francos Malévnál! A Mahart Tengerhajózási Üzemigazgatóságánál tárt karokkal fpgadtak. Mindössze három évi várakozás után teljesült életem második vágya: tengerész lettem.

 

Mindenféle iskola – volt köztük ilyen, meg amolyan – elvégzése után egyre magasabbra kapaszkodtam azon a bizonyos lajtorján. Eljött a nap, amikor a csúcsról tekintettem dölyfösen az alant elterülő világra.

45 évig riogattam a sellőket és jobb sorsra érdemes kollégáimat. Mind az öt földrész megszentelt földjét megszentségtelenítettem. Sok barátra szert tettem, elsősorban a közrend védelmezőivel sikerült meghitt kapcsolatot kialakítani. Majdnem tini korban, 69 évesen párom kilátásba helyezte: lelő, ha nem hagyom abba azt a francos hajózást.

 

Nem bírom az erőszakot, szárazföldi kalóz lettem Inaktívként már nem dolgozom éjjel, csak reggeltől-estig. Rengeteg dolog motiválta életemet: utazás, szerelem, sport, zene, és ki tudja mi még. Néhány motiváció a feledés homályába merült, újabbak töltötték ki az űrt. Írok.

 

Megosztom régi kalandjaimat, sőt, az újabbakat is. Alkalmanként belemrítem vitriolos „tollamat” a penetráns illatú politikába. Írok könyvet, rövidebb-hosszabb jegyzetet. Soha nem lankadó igyekezettel gyűjtögetem a feldolgozandó témát, a kifizetetlen számlát, kritikusaim számát.

A teljesség kedvéért: eddig négy könyvem jelent meg, az ötödik októberben esedékes. Vannak, akik fogyasztják, és olyanok is, akik kézbe sem veszik.

 

Azt hiszem, ez minden. Még lélegzem, tehát vagyok, ergo boldog vagyok!